A palota hatalmas, súlyos ablaktábláit ütemesen verik az udvari diófa százujjú ágai. Nyár királykisasszony korán reggel arra ébredt, hogy fázik. Fordult egyet puha, napsugárból szőtt dunyhája alatt, próbálta felmelegíteni kihűlt lábujjait.
– Fázom – jött a felismerés lágy, patakcsobogásra emlékeztető, halk hangja.
– Nővérkém, nővérkém, ébredj! Megszületett a kishúgunk! – kiáltotta izgatottan a másik ágyon virágtakaróba burkolózó testvérének. Tavasz először csak nyögött egyet, majd miután ő is felébredt, egyre nagyobb ívű mosolyra nyílt a szája, kivillantva gyöngyvirág fogait.
Úgy, ahogy kipattantak az ágyból, kócosan, mezítláb rohantak keresztül a palotán, csak úgy csattogott meztelen talpuk a tükörfényes márványpadlón.
Nagy nap volt ez a mai a Székkirály egész háza népének. A királynak lánya született, a harmadik. A pici Őszt megfürdették, levélpólyába csavarták, úgy vitték apja elé a trónterembe. A király azonnal karjába vette a csöppséget, hiszen biztonságosan elfértek hatalmas trónszékében. A kislány le sem vette gesztenyebarna szemeit apja narancsszín palástjáról.
– Így egyszerű dolgom lesz!- mondta a király – Már tudom, milyen színű széket csináltatok az én legkisebb kincsem köszöntésére!
Így aztán természetes volt, hogy minden új jövevénynek csináltattak egy széket. Az igazságos király nem tett különbséget leányai között, így mindnek volt saját széke.
A legidősebb, a kék szemű, hosszú szőke hajzuhataggal megáldott Tavasz kisasszony rózsaszín, a középső, Nyár hercegkisasszony zöld, a legkisebbik pedig narancssárga széket kapott édesapjától.
Ahogy nőttek, cseperedtek, sokszor meggyűlt a baja az öreg Dadusnak a három csintalan testvérlánnyal. Hiába volt sokat tapasztalt, rafinált vénasszony, akin az idő vas fogának nyomait is pápaszemmel kellett keresni, nehezen viselte már a leányok éles kacaját, és – bár nem illik ilyet észrevenni –, de hát széle hossza egy volt az öregasszonynak. Szaladni sem tudott már utánuk, inkább csak legyintett egyet, és jó szolgáló módjára beleült a székébe.
Ahogy nőttek a hercegnők, egyre több gondja volt velük a királynak is. A három királykisasszonyt valami láthatatlan bűbáj fűzte össze. Szavak nélkül is, pusztán egy- egy szemvillanásból, vagy egy fél mozdulatból értették egymást. Együtt nevettek úgy, hogy senki más nem tudta min derülnek oly nagyokat, és ha egyikük sírva fakadt, mind a hárman rákezdték.
Egy napon aztán ebédhez közeledett az idő. A szakácsok a legfinomabb sülteket tálalták fel, annyiféle körettel, amennyit átlagember összeszámolni sem tud.
Az apa nekilátott elkölteni királyi ebédjét. Nem is ígérkezett ennél megfelelőbb időpont. A lányok lassan eladó sorba kerülnek, így hát a király így szólt:
– Lányaim! A környező országokból rengeteg daliás fiatalember eljönne hozzánk, hogy bemutatkozzék előttem, s előttetek. Itt az idő, hogy kiházasítsalak benneteket. Fogadjátok hát szívesen a hercegeket, hátha akad közülük olyan, aki megtetszik.
A három királykisasszony innentől kezdve rá sem nézett a terített asztalra. Így ment ez napokon keresztül. Apjuk hiába kérlelte őket, a Dadus hiába vitt nekik titkon süteményt lefekvés után, a lányok csak nem akartak enni, és nem is szóltak. Míg nem egyszer a legidősebb megszólalt:
– Édesapám! Addig nem eszünk egy falatot sem, amíg olyan kérőt nem találunk mindhárman magunknak, aki igaz szívű dalia, és nem szakít minket széjjel egymástól. A három legény három ajándékot hozzon: háromfélét, mégis egyet, hogy össze ne vesszünk rajta.
Nagyot sóhajtott a király, elképzelni sem tudta, miféle ajándék az ilyen, és hogy mind a három hercegnőnek megfeleljen, az is ritkaság számba menne. Törte a fejét, mi tévő legyen. Kihirdette hát a királykisasszonyok kívánságát, elvégre jobbat úgy sem tehetett, nem neki kell megoldania a feladványt.
Jöttek is a kérők szép számmal, mindnek volt egy választottja a kisasszonyok közül. Volt közöttük szép is, jó is, gazdag is, ajándékot is hozott mindegyik, de csak egyet, és csak az ő egyetlen választottjának. Így hát, ahogy jöttek, úgy mentek el. Egyik sem kellett a királykisasszonyoknak.
Egyszer aztán nyílik a trónterem ajtaja, belép rajta három szép szál legény, veretes gúnyában, egyenes háttal, egy-egy asztalka a kezükben.
Megszólal a legidősebb:
– Kedves Székkirály, és három csodaszép leánya! A szomszéd királyság fiai vagyunk, testvérek: Zúzmara, Zápor és Fagy. Három ajándékot hoztunk, háromfélét, mégis egyet. Az asztalkákat magunk készítettük. A legnagyobbat jómagam Tavasz kisasszonynak, a középsőt Zápor öcsém Nyárnak, a legkisebbet pedig Fagy készítette a legkisebb lányodnak, Ősznek. Összetartozóak, így mindig egyek, de különbözők, pont, mint az ön leánykái.
A lányok unott, sápadt arca ekkor kivirult, visszatért beléjük a vidámság. Még aznap egy óriási lakoma mellett megülték az eljegyzést, a lakodalom pedig három nap három éjjel tartott.
Írta: Szatmári Dorottya