Székes versek

 

Kányádi Sándor: Három székláb

Van egy kis szék, három lábú.
Három lába három bábú.
Egyik Billeg, másik Ballag,
Harmadik meg Billeg-Ballag.

Így a kis szék meg nem állhat,
Szidja is a három lábat:
Állj meg Billeg, nyughass Ballag,
Ne lipinkázz Billeg-Ballag!

De ők aztán csak azért se
Nem hallgatnak a kis székre.
Billeg ballag, Ballag billeg,
Billeg-Ballag ballag-billeg.

Jár csak jár a három tébláb
Ringatózó három székláb,
Kedvében ekképpen járnak
A kicsi szék gazdájának.

 

Weöres Sándor: Rózsa, rózsa rengeteg

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

Lángoló menny, alkonyat,
csupa vér az ajakad,
csupa vér az ajakad,
ha csókollak, védd magad.

Minden árad, fut, remeg,
rád néz, aztán ellebeg,
rád néz, aztán ellebeg,
csak az Isten érti meg.

Messze libben a hajad,
nevetésed itt marad,
nevetésed itt marad,
mint kendőd a szék alatt.

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

 

Mudra Csaba: Asztalnál-szék

Nem kellett az asztalnál a fő hely,
sem plakát a falakon,
sem temető közepén a sírhely.
Sem köves út s puha ágy,
reszket a köd, ha eső szitál,
kopog a fagy, ha jön a délibáb.
Néz a hold, égetik a határt,
faluból zeng a zeneszó,
temetnek vagy lagziban jajszó száll.
Fagy a tócsa teteje,
zajlik a lég,
felhők lába fejemig lógva
– siralmat a harmat ígér…
Asztalok üresen állnak,
székek három lábon
senkire sem várnak…

 

Vörösmarty Mihály: Fehérvár

„A szent királyok széke dicső helyén
S bús sírjaik közt gyászosan andalog
Az ősi véren nyert szabadság,
S honja felé az egekbe készül.

Ki tartja őt meg fergetegink között?
Hajdan, ha vérrel kelle, megőrizék:
Most szólni sem mer érte a nagy
Nemzet elaljasodott korában.

Oh hőseinknek lelkei, várhat-e
Az elfajúlt kor tőletek új erőt?
Vagy nincs-e pillantattok is már
Veszni menő unokáitokra!”

Setét szemekkel nézve az ég felé,
Imígy tünődém a tetemek fölött,
S im zúg az első szent királynak
Sírja, mohos falait kitárván.

Megrobban és kél a fejedelmi szék,
S ő, mint ki hagyván százados álmait
Rossz napra virrad, búsan áll föl,
S könnye sebes kebelén lecsordúl.

László hatalmas széke is összeáll,
S most a tömérdek szellem előlebeg
Körös tekergő partja mellől
Mint egy erős komor esti felleg,

És hozza szörnyű fegyvereit, s nagyot
Zördít vasával pajzsa nyomos rezén;
Bánat s boszúság terjed arcán,
És iszonyú szeme vérbe fordúl.

Megrobban ismét egy fejedelmi szék,
S dörögve fölkél sírja homályiból
Kálmán dicsőült képe, s vissza –
Visszaesik nyugovóhelyére,

Amint az elhűlt nemzetet éktelen
Fordúlatok közt látja hanyatlani,
Mélyet sohajt, s szózatja, mint a
Megszakadó zivatar nyögése,

Harsogva zeng el szellemi ajkain:
„Oh mért setétebb éj nem esett reám,
Mért kell ez undok változás közt
Nemzetemet letapodva látnom?

Törvénytelen nép! mely nyomorúlt tanács
Forog fejedben s nemtelen érzemény?
Törvényt s hazát, mely ezredekre
Jusson, adánk kezetekbe: már ti

A nagy hazát nem képesek őrzeni
Szép tartományit veszni hagyátok. Oh
Most tépni kezdvén léteteknek
Szent kötelét, mire várakoztok?

A tőletek már megszegetett dicső
Törvényt talán külföld fia tartja meg?
Vagy még mitek marad, ha e kincs
Veszni fog a zavaros világon?

S ti, kik között mink hajdan uralkodánk,
Hol fényben állott a fejedelmi szék,
Törvénytekért ti sem buzogtok?
Ó haza halmai! essetek rám!”

Így szóla, s dörgő sírja alá borult.
A szent királyok képe sötétedett,
S bús és neheztelő jelekkel
Szálla le a porok éjjelébe.

Donászi Magda: Óvodától iskoláig

Egyszer régen édesanyám,
megfogta a kezemet.
Kicsit féltem, amikor az óvodába vezetett.
Csodálkoztam:
Mennyi játék!
Mennyi asztal!
Mennyi szék!
Gyorsan telt el a legelső nap,
gyorsan futott el a hét.

Négy év telt el,
négyszer láttuk az óvoda ablakán,
hogy zöld lombok integetnek,
vagy száraz ág van a fán.

Közben aztán úgy megnőttünk,
hogy az ágyunk kicsi már.
Holnap a mesesarok helyett,
az iskola padja vár.

 

Zbigniew Herbert: A szék

Úgysem titkolhatom el, hogy szeretem
Tölgyfa-lábakon áll négylábú kicsi állat
bőre durva, de csodálatosan hűvös
Ősszürke lény nincsen szeme csak arca
fahomlokának ráncai érett életszemléletről tanúskodnak

Szürke csacsi türelmes csacsi
szőröd kihullt a böjtöléstől
így ha reggelente megsimogatlak
csak a szálkák becőjét érzi a kezem

Tudod kedvesem voltak
kik azt állították: hazudik a szem a kéz
amikor formát tapint – az űrt tapintja

S ezek a rossz emberek még a tárgyakra is irigykedtek
a világot a tagadás horgával akarták kifogni
Hogyan fejezzem ki neked hálámat csodálatomat
Mindig megjelensz ha szemem szólít
Mozdulatlanságoddal magyarázod meg
szánalmas értelmünknek: mi is valódiak vagyunk
Így nyitják föl szemünk a hűséges tárgyak

 

Edward Lear: Az asztal és a szék

Szólt az asztal: jaj, te szék,
el nem hinnéd semmiképp,
a hőtől annyit szenvedek,
s négy lábamon tyúkszemek!
egy kis sétát tehetnénk,
levegőznénk! csevegnénk!
egy kis pletyka szabadon!
így szólt az én asztalom.

Az asztalhoz szólt a szék:
mennék én, ha mehetnék!
őrültség a gondolat!
nem tudunk, hát nem szabad!
Sóhajtva szólt az asztal:
már a próba is vigasztal!
annyi lábon, mint neked,
ennyin járni csak lehet!

Lassan mentek tipp-topogva,
le a lépcsőn a városba,
és bicegve és kocogva
körbe forogtak totyogva,
minden ember felkiáltott,
aki látta azt a párt ott:
ni! az asztal és a szék!
levegőzni jöttek épp!

Fasoron át messzi zöldben
kastélyt láttak lent a völgyben,
elkeveredtek! estig jártak,
sehogy haza nem találtak,
míg kalauznak az erdőn át
béreltek egy kis kacsát!
egy cincért s egy egeret!
egész díszkíséretet!

Otthon aztán boldogan:
ó, hogy mentünk, mily vígan!
ünnepeljük a napocskát!
együnk szalonnát, babocskát!
s velük ettek: kacsa, cincér,
az egérke volt a pincér,
s fejre állva táncolt mind,
míg kidőltek egyenkint.

 

Varga Márton: Szék-vers

Mindkét lábam görcsbe vala,
Nem segít a házak fala.
Csak egy dolog, mit szeretnék;
Minden vágyam most egy szék.

Hogy ha fárasztó már állnom,
Pihenésre őt használom.
Nem is kell már tovább várnom,
Közel van már legszebb álmom.

Lehet kőből, vasból, fából;
Csak ne legyen olyan távol.
S ha egy székre rákerülök,
A világ legjobb helyén ülök.

 

József Attila: Altató

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
Dunna alatt alszik a rét-
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja a fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés-
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
-s míg szendereg a robogás-
álmában csönget egy picit-
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább-
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a síp,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik-
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed-
aludj el szépen, kis Balázs.

Tűzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka.-
Aludj el szépen, kis Balázs.

 

József Attila: Ülni, állni, ölni, halni

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni –
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, –
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul –
vagy csak így megülni veszteg –
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson – –

Ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!

 

Zelk Zoltán: Este jó, este jó

Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Lassu tánc, lassu tánc,
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok…

Ki emel, ki emel
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet…

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.

 

Brutyó Balázs: Távolból idézlek

Régi székben ülök.
sok papír előttem
gyerek vagyok most, de
tudom rég felnőttem.

Idézem az arcod
Idézem a szádat
Idézem a szemed
s eltűnik a bánat

szívemről, csak az a
Nagy távolság nyomja
ami kettőnk közé
beállt, s oly mogorva.

 

Tamás István: Gyermeknapra

Megtelnek a játszóterek,
mókázik most minden gyerek.
Körbe állnak, énekelnek,
zsákba futva versenyeznek.

Székre állva lángost esznek,
szemük, szájuk tejfölös lesz.
Boldogok most kicsik, nagyok,
ünneplik a gyermeknapot.