A Székkirály három leánya

A palota hatalmas, súlyos ablaktábláit ütemesen verik az udvari diófa százujjú ágai. Nyár királykisasszony korán reggel arra ébredt, hogy fázik. Fordult egyet puha, napsugárból szőtt dunyhája alatt, próbálta felmelegíteni kihűlt lábujjait.
– Fázom – jött a felismerés lágy, patakcsobogásra emlékeztető, halk hangja.
– Nővérkém, nővérkém, ébredj! Megszületett a kishúgunk! – kiáltotta izgatottan a másik ágyon virágtakaróba burkolózó testvérének. Tavasz először csak nyögött egyet, majd miután ő is felébredt, egyre nagyobb ívű mosolyra nyílt a szája, kivillantva gyöngyvirág fogait.
Úgy, ahogy kipattantak az ágyból, kócosan, mezítláb rohantak keresztül a palotán, csak úgy csattogott meztelen talpuk a tükörfényes márványpadlón.

Nagy nap volt ez a mai a Székkirály egész háza népének. A királynak lánya született, a harmadik. A pici Őszt megfürdették, levélpólyába csavarták, úgy vitték apja elé a trónterembe. A király azonnal karjába vette a csöppséget, hiszen biztonságosan elfértek hatalmas trónszékében. A kislány le sem vette gesztenyebarna szemeit apja narancsszín palástjáról.
– Így egyszerű dolgom lesz!- mondta a király – Már tudom, milyen színű széket csináltatok az én legkisebb kincsem köszöntésére!

A Székkirály birodalmában törvény írta elő, hogy minden alattvaló csak a király által készíttetett székeket használhatta. Jó királynak tartották az uralkodót, hiszen ki ne szeretne a legjobb minőségű, egyedi készítésű, tartós székeken ücsörögni, csak hogy betartsák a királyi rendelkezést.

Így aztán természetes volt, hogy minden új jövevénynek csináltattak egy széket. Az igazságos király nem tett különbséget leányai között, így mindnek volt saját széke.

A legidősebb, a kék szemű, hosszú szőke hajzuhataggal megáldott Tavasz kisasszony rózsaszín, a középső, Nyár hercegkisasszony zöld, a legkisebbik pedig narancssárga széket kapott édesapjától.

Ahogy nőttek, cseperedtek, sokszor meggyűlt a baja az öreg Dadusnak a három csintalan testvérlánnyal. Hiába volt sokat tapasztalt, rafinált vénasszony, akin az idő vas fogának nyomait is pápaszemmel kellett keresni, nehezen viselte már a leányok éles kacaját, és – bár nem illik ilyet észrevenni –, de hát széle hossza egy volt az öregasszonynak. Szaladni sem tudott már utánuk, inkább csak legyintett egyet, és jó szolgáló módjára beleült a székébe.

Ahogy nőttek a hercegnők, egyre több gondja volt velük a királynak is. A három királykisasszonyt valami láthatatlan bűbáj fűzte össze. Szavak nélkül is, pusztán egy- egy szemvillanásból, vagy egy fél mozdulatból értették egymást. Együtt nevettek úgy, hogy senki más nem tudta min derülnek oly nagyokat, és ha egyikük sírva fakadt, mind a hárman rákezdték.

Egy napon aztán ebédhez közeledett az idő. A szakácsok a legfinomabb sülteket tálalták fel, annyiféle körettel, amennyit átlagember összeszámolni sem tud.

Az apa nekilátott elkölteni királyi ebédjét. Nem is ígérkezett ennél megfelelőbb időpont. A lányok lassan eladó sorba kerülnek, így hát a király így szólt:
– Lányaim! A környező országokból rengeteg daliás fiatalember eljönne hozzánk, hogy bemutatkozzék előttem, s előttetek. Itt az idő, hogy kiházasítsalak benneteket. Fogadjátok hát szívesen a hercegeket, hátha akad közülük olyan, aki megtetszik.

A három királykisasszony innentől kezdve rá sem nézett a terített asztalra. Így ment ez napokon keresztül. Apjuk hiába kérlelte őket, a Dadus hiába vitt nekik titkon süteményt lefekvés után, a lányok csak nem akartak enni, és nem is szóltak. Míg nem egyszer a legidősebb megszólalt:
– Édesapám! Addig nem eszünk egy falatot sem, amíg olyan kérőt nem találunk mindhárman magunknak, aki igaz szívű dalia, és nem szakít minket széjjel egymástól. A három legény három ajándékot hozzon: háromfélét, mégis egyet, hogy össze ne vesszünk rajta.

Nagyot sóhajtott a király, elképzelni sem tudta, miféle ajándék az ilyen, és hogy mind a három hercegnőnek megfeleljen, az is ritkaság számba menne. Törte a fejét, mi tévő legyen. Kihirdette hát a királykisasszonyok kívánságát, elvégre jobbat úgy sem tehetett, nem neki kell megoldania a feladványt.
Jöttek is a kérők szép számmal, mindnek volt egy választottja a kisasszonyok közül. Volt közöttük szép is, jó is, gazdag is, ajándékot is hozott mindegyik, de csak egyet, és csak az ő egyetlen választottjának. Így hát, ahogy jöttek, úgy mentek el. Egyik sem kellett a királykisasszonyoknak.

Egyszer aztán nyílik a trónterem ajtaja, belép rajta három szép szál legény, veretes gúnyában, egyenes háttal, egy-egy asztalka a kezükben.

Megszólal a legidősebb:
– Kedves Székkirály, és három csodaszép leánya! A szomszéd királyság fiai vagyunk, testvérek: Zúzmara, Zápor és Fagy. Három ajándékot hoztunk, háromfélét, mégis egyet. Az asztalkákat magunk készítettük. A legnagyobbat jómagam Tavasz kisasszonynak, a középsőt Zápor öcsém Nyárnak, a legkisebbet pedig Fagy készítette a legkisebb lányodnak, Ősznek. Összetartozóak, így mindig egyek, de különbözők, pont, mint az ön leánykái.

A lányok unott, sápadt arca ekkor kivirult, visszatért beléjük a vidámság. Még aznap egy óriási lakoma mellett megülték az eljegyzést, a lakodalom pedig három nap három éjjel tartott.

Írta: Szatmári Dorottya

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.